2012. szeptember 13., csütörtök

Anna kérdései


A következő kérdéseket Anna, egy érdeklődő ifjú hölgy tette fel nekem a börtönrajzok láttán. Annyira jók a kérdések, hogy úgy döntöttem, hogy a rájuk adott válaszaimat alaposan meggondolom, és közzé is teszem. Valójában a projekttel kapcsolatban ezek a kérdések foglalkoztatnak engem is.





Miért jó, van-e gyakorlati haszna a börtönrajzok vizsgálatának?

A rajz mint a kommunikáció csatornája és platformja sok információt adhat az alkotóról magáról, a környezetéről és arról a társadalmi közegről, ahonnan az egyén érkezik. A börtönről tudományos cikkek, tévériportok vagy hivatalos jelentések látnak napvilágot, és mindegyük célja éppen az, hogy a rab kiléte, a rab társasága vagy a rab társadalmi státusza világossá váljon. Nagyon sok embert érdekel, hogy milyen a bűnözők lelkivilága, mit gondolnak magukról, mi motiválja őket, milyen terveik vannak, vagy hogy például vannak-e érzéseik, önálló gondolataik. Ezekre a kérdésekre úgy is választ kaphatunk, ha a börtönrajzokat tanulmányozzuk, és nem is találkozunk az alkotóval, avagy, jogi nyelven szólva, a bűncselekmény elkövetőjével. Sokakat az is érdekel, hogy vajon miért kerültek a rabok a börtönbe? Triviális a válasz: azért, mert valami rosszat tettek. (Ezzel természetesen egy jogászi gondolkodású személy, vagy egy Foucault-t vagy Bourdieau-t olvasó szociológus semmiképpen sem értene egyet, mind a ketten más és más dolgok miatt.) De vajon mért követtek el valamilyen rosszat? Mert gonoszak? (Ettől a választól egy jogpozitivista gondolkodó lenne rosszul.) Na jó, mindegy, gonoszak. De miért gonoszak? Nem tudhatjuk. Számos olyan politikai rendszer képzelhető el, és létre is jött, létezik is, sőt lesz is, ahol a börtönökben nem a gonosz emberek lesznek bezárva. Sőt! Ez talán megfordítva is igaz: soha nem képzelhető el olyan politikai rendszer, amely csak egy csekély mértékben, de nem tartalmazna valamit abból a rendszerből, ahol maga a börtön a gonosz, és nem a rab. A társadalmak nem úgy keletkeznek, hogy egyszer csak előbújnak az űrből, hogy nincsen semmi előzményük. Minden gondolatunknak előzménye van, minden cselekményünknek is van előzménye, és annak is, hogy mit teszünk hivatalosan. Vannak orosz börtönök, ahol a cári időkben, a sztálini időkben, és most is vannak rabok. Vannak ehhez mérhető német börtönök is. És így van ezzel Magyarország is.
A rajzok tehát megmondják az elemzőknek, hogy kik a rabok. Ezért fontos őket tanulmányozni. Gyakorlati haszon pedig az lehet, hogy ha tudjuk, hogy kik a rabok, akkor azt is tudjuk, hogyan kellene rájuk hatni, mit kellene megváltoztatni bennük vagy a társadalomban. A társadalmi változások igénye természetesen más szegmensekből (pl. legyen több bölcsőde) sokkal nagyobb létjogosultsággal bír bizonyos szempontból. A fogvatartotti rajzok tanulmányozása arra is választ adhat, hogy mik ezek a bizonyos szempontok.
Teljesen gyakorlati haszon lehet, hogy a fogvatartotti rajzból kiderül a rab motivációja, értékrendje, intelligenciája, és ezek alapján lehet kialakítani, hogy hogyan közelítsünk felé.        

Mi a jelentősége annak, hogy a vizsgálat a tartalomra fókuszál?

Hatalmas a jelentősége. A rajzokat nem pszichodiagnosztikai szempontból vizsgáljuk. (Ezzel kapcsolatban már hatvanas években felmerült egy kritika, hogy a diagnózis és a rajzban megjelenő tartalom  közötti összefüggés [pl. nagy szemek = paranoia] csupán illuzórikus korreláció.) A lényegi kérdés az, hogy a rab milyen szerepet tölt be a társadalomban. Milyen gondolatai vannak, miket érez, milyen ízlése van. Antropológiai, szociológiai és szociálpszichológiai aspektusból lehet arra következtetni, hogy mi határozza meg a fogvatartott szelfjét.

Eldönthető-e egyértelműen, hogy ki a címzettje, mi a célja a rajzoknak?

(Ezt a kérdést külön köszönöm, mert nagyon fontos gondolatot segített megfogalmazni.)
Nem. De ez a rövid válasz. A hosszabb válasz talán érdekesebb.
Kérdés, hogy vajon egy bizonyos címzett kiválasztása tudatos-e? A legtöbb esetben szinte biztos, hogy a rajzoknak (minél egyszerűbbek vagy minél bonyolultabbak) van konkrét címzettje is, azonban ennek a címzettnek a kiléte a fogvatartott fejébe van zárva. Nem biztos, hogy valóban létező személyről van, lehet hogy elképzeltről csupán, vagy létezők és elképzeltek fejben alkotott elegyéről.
A rendszert is kell némileg ismerni ahhoz, hogy a címzetteket valamilyen szinten be tudjuk azonosítani. Van olyan, amikor egy rajz címzettje a börtönön kívüli szerelmes vagy az édesanya, gyermek. Ezekben az esetekben is van a rajzoknak társadalmi üzenete (ezt a jelenséget úgy is hívhatjuk, hogy szimbolikus interakcionizmus). Van olyan rajz, ami a fogdán készül, amikor a fogvatartott beszűkült tudatállapotban van. (Ehhez tudni kell azt, hogy mi a börtönben az izoláció, és azt is érteni kell, hogy hogyan fordulhat elő ott beszűkült tudatállapot. Csak hogy egy kicsit érthetőbb legyen: előfordul, hogy az újszülöttet az édesanyák beszűkült tudatállapotban ölik meg.) Ezek a rajzok is hordoznak társadalmi üzenetet.
Azaz: nem lehet a címzett személyét megállapítani tökéletesen, éppen úgy, ahogy a társadalmat sem lehet leírni, azonban a börtönrajzokon a társadalom címzettként tükröződik vissza.   

Hogyan változik ennek függvényében a reprezentáció módja, eszközei?

Minden a helyzettől függ. A reprezentációt mennyiségi és minőségi változóknak kell elképzelni, amik mégis egy állandót képviselnek együttesen. Ez azt jelenti, hogy a közlés tartalma és mennyisége egy képlet része, aminek az eredménye a közlés jelentése.

Ezzel összefüggésben miben térnek el az értelmezések (különböző csoportokhoz tartozóké)?

Természetesen eltérnek az értelmezések. Ez is a kutatás része. Magyar vizsgálati személyeknek mutattam romák által készített rajzokat, és gyakori volt a romákkal kapcsolatos percepció vagy negatív asszociáció. Brit diákok ezzel ellentétben nem láttak a rajzokon roma jegyeket, és más jellegű asszociációik voltak. Másik példa lehet itt, hogy lengyel börtönökben a falakra hiphop dalszövegek vannak írva, ez a magyar szemlélő számára nem jelent semmit, a lengyel szemlélő pedig nyilván értelmezni tudja a társadalomkritikát a dalszövegben. Ilyen szempontból a megfigyelő életkora is fontos tényező. Azt vettem észre például, hogy a börtön által nem érintett, 25 év alatti fiatalok értik azt a szót, hogy „rivó”, míg a harminc felettiek már nem. Árnyalja a képet, hogy akár egy negyvenéves börtönőr is érti a „rivó” szó jelentését, és hosszú időbe telik neki, amíg elmagyarázza az értelmét.
Gyakori az is, hogy a fogvatartottak értelmezik egymás képeit, firkáit. Például egy falra rajzolt horogkeresztet áthúznak. A kiegészítés tartalmi elemeiből lehet arra következtetni, hogy vajon mi lehet egy szimbólum értelmezése (a horogkeresztet nem csak áthúzzák, hanem néha meg is vastagítják, bekarikázzák, vagy esetleg le is kaparják).

Hogyan befolyásolják az értelmezést a vizsgáló személy előfeltevései? (kb. A saját sztereotípiáimat keresem és találom-e a rajzokon?)

Örök kérdés a kvalitatív módszereknél, hogy vajon hogyan definiálja magát az értelmező. Az előfeltevéseket és a projekciókat úgy lehet kikerülni, hogy mondjuk egy szakértői csoport vizsgálja a rajzokat (pl. kriminológiával vagy művészettörténettel foglalkozók). A megfigyelői öndefiníció pedig azt jelenti, hogy a vizsgáló hitelt érdemlően tudja igazolni, hogy ismeri a rendszert (pl. én magam 21 éve vagyok fegyőr, hosszabb ideje, mint pszichológus), és nagyjából tudja, hogy egyes szimbólumok mit jelentenek. Naiv megfigyelők is véleményt formálnak a képekről, vagy egyes szavak (pl. UCK) jelentésének utána lehet járni. Ezt úgy hívják, hogy háromszögelési módszer (trianguláció). A jelentéstartalmat három vélekedés alapján határozzuk meg a jelentés virtuális terében. Ez a kriminológiában bevett módszer.
Sejtem, hogy a kérdés arra is irányulhat, hogy az adott képen megjelenő tartalom olyan jelentéssel bírhat a megfigyelő számára, amely csak benne van, vagy annyira egyedi, hogy szinte tudattalanul, maga a kép hozza a felszínre ezeket a tudattartalmakat. A börtönrajzok szimbólumrendszere viszonylag egyszerű, ami abból adódik, hogy a bűnöző személyek gondolatvilága általában rigid, és a mentalitásuk is inkább merev. Azaz a rajzoknak körülhatárolható jelentése van objektív értelemben. Ez a körülhatárolható jelentés valahol félúton van a nyomtatott írás és a Rorschach teszt között. Olyan ez, mint a középiskolai verselemzés. Kezdetben lázadtam én is, hogy a versről miért annak kell eszembe jutnia, ami az irodalmároknak, és miért nem elemezhetem saját magam. Persze aztán később rájöttem, hogy a szakértőknek nagyon sok mindenben igazuk van.      

Mennyiben direkt az üzenetközlés?

Kvantitatív módszereknél mondhatjuk azt, hogy az üzenetközlés direkt vagy provokált. Egy kérdőívben például megkérdezik, hogy mikor volt legutoljára torokgyulladásunk. Az erre adott válasz nagyon függ a kérdést feltevő státuszától, a válaszoló státuszától, kettejük viszonyától, vagy a kérdésfeltevés helyszínétől. Ezt jobban lehet érteni, ha mondjuk az a kérdés, hogy mikor létesített utoljára szexuális kapcsolatot? Torzulnak a válaszok a kontextus függvényében.
Ezzel szemben az indirekt rajzok nem felszólításra jönnek létre, és maga az alkotó sem tudja, hogy a rajzot elemezni fogják. Valószínűleg a bemeneti üzenet kevésbé torzított mint a kérdőíves módszernél (ezen torzítások kiküszöbölésére alkalmazzák a validitási skálákat, amik miatt olyan hosszúak szoktak lenni a kérdőívek). Az adat tehát spontán módon jön létre.
Mindez nem jelenti azt, hogy ezek az adatok nem direktek. A közlésben nyilván ott lappang a szándék, és teljesen egyértelmű, hogy olyan tudattartalom is megjelenik a rajzokon, amelynek a közlése nem volt szándékos. (Ilyen általában az attitűdvizsgálatok is.) Érdekes kérdés lehet, hogy vajon olyan tudattartalmak is megjelenhetnek, amelyet az alkotó el akarna titkolni, vagy olyan is, amit nem is tud? Ez pszichodiagnosztikai rajzelemzés tárgya is lehet, azonban mindenképpen vannak társadalmi konnotációk. Példa lehet erre a rasszista/fasiszta falfirka, ami összemosódik egy revizionista tudattartalommal, pedig a két rezsimet az időben több évtized határolta el. Ez arról árulkodik, hogy az alkotó nincs tisztában a történelmi tényekkel. Ugyanide lehet példa a helyesírásról szóló polémia a börtönfalakon, a rend kedvéért tele helyesírási hibákkal. Ez arról szól, hogy az alkotó sokkal többet gondol magáról, mint ami. (A személyes véleményem az, hogy a helyesírás nem sokat árul el az egyén intellektusáról, viszont sokkal többet a szocioökonómiai státuszáról.) 

Más-e a szándékosság mértéke az egyéni és a közösségi reprezentáció esetében?

A börtönben, és minden más zártabb közegben az egyéni reprezentáció sokkal erősebb, mint a közösségi. Azaz az egyén inkább igyekszik megbújni, ő nem egyedi, hanem valamilyen csoport része. A csoportidentitás kifejezése sokkal erőteljesebb. A csoportidentitás a börtönben lehet etnikai alapú, kriminalitás alapú és börtönalapú. Etnikai alapú, hogy valaki például „Hadházi” vagy „Guszev” (mindkettő roma származásra utal). Kriminalitás alapú, hogy ki hanyadszorra van bent a börtönben, vagy milyen bűncselekménye van. Börtönalapú pedig az, hogy milyen szerepet játszik bent (jógyerek, menő, kannibál, álmenő, csicska, köcsög, „wamzer”, gyúrós, anyagos stb.). A wamzer és a köcsög tekintetében egyértelműen ellenidentitás van, azaz a fogvatartott azt reprezentálja, hogy más wamzer és köcsög, ő nem az, gyűlöli a wamzerokat, és megveti a köcsögöket. Míg a jógyerek, a kannibál és a menő valódi identitás, azaz a rab arra törekszik, hogy reprezentálja a saját menőségét. A földiség etnikai és területi alapú csoportidentitás, soha nem fordul ellenidentitásba, azaz nem mondja valaki magáról, hogy borsodi, amikor Hadházi. Érdekes a Vatos Locos (VL, Lauonda) identitás, ami sokkal inkább a kriminalitásra utal, mintsem az etnikumra, bár az etnikai konnotáció itt is nagyon erős. A Vatos Locos mégis inkább arra utal, hogy „megölni meg tudtok, de megtörni soha”, azaz „bűnözőnek születtünk” vagy a jóval régebbi eredetű falfirka: „bűn az élet”. Ez utóbbiak mind arra utalnak, hogy az alkotók identitása nem nélkülözi azt az elemet (mintegy önreflexiót), hogy ők már a börtön előtt olyan sorsúak voltak, mint a börtönben. (Vigyázni kell ezzel, mert Foucault vagy akár Zimbardo tagadja a bűnözői identitást, és mind a ketten kreálmánynak gondolják. A hatalmas mestereknek igaza van bizonyos szemszögből, és az az érdekes, hogy ez a „vér kötelez” identitással is ellentétes. A VL  tagjai nem azért gondolják magukról, hogy bűnözők, mert hogy ők cigánybűnözők lennének, hanem azért mert tudják, hogy nincs más lehetőségük az életben maradásra. Azaz a bűnözői identitásuk nem prediszpozicionális, hanem szituációs.)     

Mutatnak eltérést a rajzok karakterjegyei a letöltendő büntetés hosszának függvényében egymáshoz képest?

Igen, azt figyeltem meg, hogy minél hosszabb a büntetés, annál kidolgozottabb egy művészi jellegű rajz, és annál egyértelműbb a külvilágnak szánt üzenet. Egy életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, művészi festményeket készítő rab képeiben rejlő üzenetek markánsabbak, mint egy börtönbe rövid ideig kerülő festőművészé.
Ha nem is hosszú, de sokszori bebörtönzési múltat jelent az „ez a börtön tiszta szégyen”, vagy a szállítási dátumok és a helyszínek megjelölése, vagy a személyes üzenetek küldése („boldog szabadulást”). Ezzel szemben előzetes házakban, ahol rövidebb ideje vannak a rabok, a deprivációra utaló falfirkák gyakoribbak (pl. autómárkák, motormárkák említése, bulik, drogok felsorolása).

Az egyén büntetésének ideje alatt milyen változások tapasztalhatóan a rajzokon?

Ezt nem vizsgáltam. A mentális sérülés (a detrimentalizációs börtönártalom) minden bizonnyal kimutatható.

Van-e egyéb foglalatosság a börtönben, ami lehetőséget ad önkifejezésre? /pl. énekelnek-e a fogvatartottak, hallgathatnak-e zenét, van-e szervezett keretek között zajló foglalkozás, mondjuk kórus/

Erre a rövid válasz az, hogy igen. Az önkifejezés azonban szintén egy eredmény, amelyben a képlet elemei a szervezett és a spontán tevékenységek között oszlanak meg. Azaz hiába vannak szervezett tevékenységek, falfirka akkor is lesz. Érdemes itt az alexithymia jelenségére utalni.

Miben térnek el a szemtől szemben történő, szóbeli kommunikáció vonásai az írásban/rajzban folytatottétól?

A börtönben a szemtől szemben történő kommunikáció szabályai nagyon hivatalosak őr és rab között, ha a tisztek bent vannak az épületben, más a helyzet, ha a tisztek eltávoznak az intézetből. A tisztek általában az őrök felettesei, vagy a nevelők esetében mellérendeltjei, akiknek azonban némivel több a börtöntől kapott fizetésük, és magasabb az iskolai végzettségük. Az őrök „kulimunkát” végeznek a tisztekhez képest, ezért máshogy kommunikálnak a rabokkal. Itt érdemes Goffman munkáira utalni, aki többek között azt kutatta, hogy hogyan viselkednek az emberek hivatalos közegben. Érdekes, hogy a börtön egyfolytában hivatalos közeg valahogyan, éjjel is.
A rabok egymás között ugyanilyen hierarchikus a kommunikációs hálózat, azonban ők nem hivatalosak maguk között. A hálózatos geng-felépítés és a hierarchia azonban azt eredményezi, hogy a rabok közötti kommunikáció facet o face szintén szabályozott. Előfordul, hogy például valakinek nem lehet köszönni, mert nem fogadja a köszönést, és aki köszönni mer neki a tiltás ellenére, azt megverik. Olyan is létezik, hogy valaki szemtől szembe nem árulja el, hogy mi a bűncselekménye, a háta mögött azonban mégis kiderül, és a retorzió (kiközösítés, megalázás, megbélyegzés) nem szemtől szembe, hanem a falfirkán jelenik meg. Ha valaki valamilyen nagyobb stiklit követ el a börtönben, és lebukik, egy ideig szintén érinthetetlen, azaz pária lesz, mint a pedofil rabok.
Az írás és a rajz ezen kommunikációknál szabadabb, és zabolátlanabb is lehet, hiszen sokszor anonim.     
Megjegyzés küldése